Azt mondják (igen, mindenki azt mondja), hogy azt tudni fogod, mert mikor elkezdesz vajúdni, az semmivel össze nem téveszthető. Tudni fogod.

Aha. Hadd meséljem el a szülés előtti napomat:

Szeptember 13-a, csütörtök. Még 4 nap a kiírt napig, tehát semmi gáz, az még csomó idő. Előző nap a háziorvoshoz is hivatalos voltam, „egybenlevési” kontroll okán (vérnyomás mérés, lábvizesség ellenőrzés, ilyesmik). Szerencsére az utolsó trimeszterben a súlyomat már nem mérte a doki, szerintem önvédelemből. Mit nekem néhány km 39 hetes terhesen, persze hogy gyalog mentem (igaz, ekkor már kb. az utca elejéig is kihívás volt elsétálni).

Tehát 13-a van, csütörtök. A dokihoz a séta lehet nem volt a legdíjnyertesebb lövésem, mert olyan izomlázam van a nyakamtól a bokámig, mintha legalábbis öttusa világbajnokságon lettem volna előző nap. Mindegy, hát én akartam, kínlódjak. Még vissza van egy adag babaruha vasalása, meg még egyszer biztos, ami rendőr, letisztítom a kiságyat, megszámolom a pelusokat és átnézem a kórházi táskákat, csak mint minden nap az elmúlt 1 hétben. Fájdogál a hasam, úgy szúr, mint az első trimeszterben, de nem tulajdonítok neki jelentőséget, hisz ugye már le vagyok tiltva a magnéziumról, szóval minden „fájhat”.
Ellenben nyomatom a szülésre felkészítő homeopátiás bogyeszokat és a málnalevél teát is (igen, ez az a pont, amikor el lehet ítélni, de sose szültem még, nagyjából mindent IS ettem/ittam/csináltam/nemcsináltam, amire azt mondták, hogy segít tágulni..). Tehát már 3 hete 3 helyett 0 a magnézium adag, szóval a méh-szúrkálás nagyjából megszokott.

Sokan kérdezték, vannak-e már jósló fájásaim. Ezek amúgy a 20.hét után már normálisak. (Köszi, mit jósol félidőkor!?) Nem voltak. Vagy legalábbis én nem tudtam, hogy azok jóslók.

A jóslók annyiban térnek el a szülési fájdalmaktól, hogy nem rendszeresek, pihenés, testhelyzet változtatás vagy forró fürdő/zuhany hatására el is múlnak. Na nekem ilyen nem volt. Csak a derekam akart leszakadni, de nem időnként, hanem nagyjából non-stop, valamint a szeméremcsontom úgy fájt, mintha izomból p*ncin rúgtak volna. Ez is kb. folyamatosan jelen volt.

Tehát minden bajomat az előző napi naaagy sétának tulajdonítottam, de azért amikor éreztem ezt a szúrkálást, mértem a hosszát is, meg a 2 közti időt is figyeltem. Semmi, de semmi rendszer nem volt benne. Jó, véégre legalább vannak jóslóim, de király, nem maradok ki ebből se!

Aztán 6 óra körül hazaért a férjem, elmeséltem neki, hogy milyen tevékeny napom volt annak ellenére, hogy mindenem fáj, meg is jegyezte, hogy akkor nem változott semmi, szegény én, hogy nem tolhatom a Mg dózist. �

8 körül viszont elkezdett gyanús lenni a dolog. Még mindig semmi rendszer nem volt a szúrkálásokban, de azért már kellemetlen volt. Vacsi, tusolás, lefekvés, majd holnapra jobb lesz.

10-kor elkezdtem mérni. 5 percenként jöttek.. Szóltam aptyuknakvalónak, hogy lehet, hogy ez már komoly, de azért csak pihenjen, hisz korán kelt. Édes volt, odabújt, megfogta a kezem, mondta, hogy szorongassam nyugodtan, ha nagyon rossz. Szorongattam. Elaludt (szegény tök fáradt lehetett).

Éjfélkor felébresztettem, hogy szerintem biztos, ami biztos, menjünk be a kórházba, mert már 2 percenként fáj, és ez már annyira nem lájti érzés. Édeskémnek kipattantak a szemei, beindította az autót, lepakolta a cuccokat, még ruhát is hozott és már indultunk is.

0:45 körül értünk a kórházba, ahol először felvették az adataimat, miközben figyelték a fájásokat.
Ezután a szülésznő megvizsgált, közölte, hogy 2 ujjnyira ki vagyok tágulva. Szóval szülünk. Oké. Asszem ezen a ponton icipicit bepánikoltam… (folyt. köv.)

Konklúzió: szóval gyakorlatilag egész nap vajúdtam �� :D

u.i.: Tehát az „észre fogod venni” és a „semmivel össze nem téveszthető” nem teljesen igaz. Oké, most ezt nem úgy képzeld el, hogy végigbalettoztam a napon, majd szivárvány hátán kicsusszant belőlem az a gyermek minden fájdalom nélkül, mert baromira nem. Egyszerűen csak „mázlisan” volt mire fognom a fájdalmat és nem a kórházban kellett végigélnem a vajúdást.