Babát vártam. A 3.gyerekünkkel voltam terhes, aki szintén szivárványbaba volt. Minden rendben volt a 13.héten a genetikai vizsgálaton, így már kezdtünk megnyugodni az előzőleg átélt veszteség miatt. Nem is volt, csak a 20.héten a következő (kötelező) vizsgálat,de én előtte mindenképp el akartam menni magánba ultrahangra. El is érkezett az időpontom egy pénteki délelőttön, mikor is kocsiba pattantam, a férjemet otthon hagytam a kisfiammal (a nagy oviban volt) és me tem. Alig vártam, hogy lássam, hogy kiderüljön végre a neme.
Aztán jött a hidegzuhany. A baba nem él. Tisztán látni lehetett (már annak, aki ehhez ért), hogy genetikai rendellenesség áll a háttérben, a vizsgalóorvos nem is értette, hogy nem szűrték ki a 13.héten,hisz egyértelmű.

Ja. A 13.heti vizsgálat nem tartott 1 percig, az alatt azért qrva nehéz alaposan megnézni a néhány mérnivalón kívül mást..

Szóval nem él. El kell mennem a kórházba, ahol majd megmondják, mi fog történni, de így nem maradhatunk, nyilván.

Átballagtam a kórházba, ahol innen oda küldtek, mondván ott van ultrahang, kell ugye a másodvélemény, hiszen "1 ítélet nem ítélet". Átmentem, szerencsére az az orvos volt, aki a 13.héten is vizsgált. El is kerekedett a szeme, mikor kiderült, hogy ő vizsgált akkor is.. Visszaküldött a papírral az előző helyre, ahol felvettek az osztályra és nagyvonalakban (értsd: egyszerű földi halandó számára, aki amúgy is 2 sírás között, sokkos állapotban van, alig érthetően) elmondták, mi fog történni, persze a kérdéseimre konkrét választ nem kaptam, csak azt a pár mondatot hajtogatták, amit helyből se értettem.

Felvittek az osztályra, ekkor volt kb. délután 1 óra. Addigra szóltam a családnak, hogy be kellene hozni ezt-azt, mert bent kell maradnom.

Délután 2 körül megkaptam a 3db méhszáj tágító lamináriát, ami 3 hurkapálcika vastagságú dolog, működését tekintve olyan, mint a tampon, ahogy magába szívja a nedvességet, megdagad, így tágítva a méhszájat. Nem volt kellemes, de kibírható volt. Talán egyel volt royszabb, mint egy rákszűréses kenetvétel és kb addig is tartott.
Ezzel 2 órát feküdnöm kellett.

Aznap ugye még csak reggeliztem, nem is volt nálam semmi, de mivel másnap nem ehettem, így szerencsére a brutál mennyiségű és minőségű kórházi vacsin kívül tesóm hozott laktató és finom kaját is 

Éjféltől se enni, se inni nem szabadott. Reggel 6 (helyett 6:45)-kor átkísértek a szülőszobára, ahol leszedték a pálcikákat és burkot is repesztettek, majd 7:20 körül elkezdett folyni az első adag oxitocin.
Ez kb 2-fél3-ig folyt és kb annyit okozott, hogy menstruációkor előforduló görcseim voltak időnként.
Utána 2 óra "pihi" jött, majd a 2.adag oxitocinos  infúzió. Nagyjából fél6 körül már masszív vajúdós, olyan 10perces fájásos görcseim voltak és elkezdtem vérezni. Aztán néhány kisebb, majd 1-2 nagyobb vérömleny darab is távozott, ami reményt adott, hogy talán lassan túl leszek a nehezén.
Öhm a nappalos orvost 1x,a reggeli kötelező vizit alkalmával láttam. A szülésznők 2-3 óránként ránéztek az infúzióra, de gyakorlatilag ott voltam hagyva, oldjam meg, "ha valami történt, szóljak".

Este 7-kor volt műszakváltás. Az éjszakás doktornő kedves volt, bejött, kérdezett, válaszolt (durva, mennyit számít, ha végre emberszámba vesznek), de ő is azt javasolta, hogy "ha érzem, hogy valami kicsusszant, ne nézelődjek, szóljak és majd elintézik a többit". Azt mondta, ha nagyobb lenne a baba, ő is azt javasolná, hogy nézzem meg, de ilyen picinél nem, mert ijesztő lehet. Erre annyit reagáltam, hogy úgy érzem, akkor ott majd el tudom dönteni, mit szeretnék, csak a lehetőség hadd legyen már az enyém, hogy dönthetek. (Mivel amúgy gyakorlatilag tényleg ott voltam hagyva, magamra, hogy megoldjam, tényleg dönthettem).

Ami a fontos, hogy minden anyának szabad döntése kellene, hogy legyen ebben a kérdésben! Ne döntse már el senki, hogy kit mi traumatizál egy ilyen helyzetben.

Szóval ekkor már masszív vajúdós fájásaim voltak, így tudtam, hogy lassan vége. Az éjszakás szülésznő igen rendes volt, kb 4-5 percenként rám nézett, biztatott, tényleg támogatott.

Aztán egyszer csak megtörtént. Éreztem, hogy ez most nem vérömleny, ez másmilyen volt. Persze megnéztem, elköszöntem. Egyáltalán nem volt sem félelmetes, sem ijesztő, sem torz. Talán 20 centi volt, de baba formájú. Megvolt mindene. A kislányom volt. Persze, hogy elbúcsúztam tőle. És csak ez után szóltam a szülésznőnek, akinek az embersége hihetetlen jól esett a lelkemnek. Nem lehetek elég hálás, hogy végül ő volt ott.

Az volt amúgy a legdöbbenetesebb számomra, hogy, még a szülészeten is mennyire tabu egy vetélés. És igen, tudom, nyilván ott voltak a "rendes" szülések nekik, nem vártam  pátyolgatást, de, hogy az orvos egyszer sem nézett rám, az nekem fura volt.

És érdekes, napközben 3 vagy 4 baba is született és nem borultam ki, mikor felsirtak, hogy bezzeg ők babázhatnak. Megmondom őszintén, ettől az "élménytől" tartottam, hogy fogom megélni... De nem akadtam ki, hanem csak mosolyogtam és úgy sírtam, hogy azért még mindig ez a világ legcsodásabb hangja. 
Mikor hallod azt az ős erőt a vajúdó anya hangjában, aztán picivel később felsír a kisbabája, hát szerintem ez a világ leggyönyörűbb csodája

Meg úgy is, hogy ha közben én egész máshogy vajúdtam.

Ez után már "csak" az altatás és a műtéti befejezés volt vissza, hogy biztosan ne maradjon a méhemben semmi. 

Kicsivel Bab 1. Szulinapja utan belevágtunk A tesó projektbe.

Úgy terveztük, hogy kb 2 év legyen köztük, eddigre én is vágytam már a kistesóra (sokáig nem.. Sztem fél évig szóba se hozhattuk), de beleszámoltuk, hogy nem feltétlen jön össze elsőre..

Hááát összejött, pedig bár a ciklusom visszatért, még szoptattam a nagyot, ami szintén akadálya lehet a peteérésnek.

Nos. Ott volt a 2 csík. Aztán, amiről korábban már írtam, elvetéltem. Nem kellett szerencsére beavatkozni, de lelkileg cudar időszak volt. Vetélés után 2 menstruációm még irdatlan volt, mármint testileg. A 3.már nem, s a 4.már meg se jött. Berobbant a Kis szivárványunk. Na de ami ezután jött...

Igaziból totttál ugyanolyan tüneteim voltak, mint először: az első trimeszterben kontrollálhatatlan fáradtság, émelygés bizonyos szagoktól.

Az extra kihívást méhem első gyümölcse jelentette, aki ugye nem igazán pihent parancsszóra, szóval ami először tök jól működött, hogy pihenek, mert lehetetlen nyitva tartani a szememet, az most egész konkrétan esélytelen volt.

Mondanám, hogy kínzás, de az nem írja le teljes hitelességgel. Ezen kívül ugye ott volt a folyamatos lelkiismeretfurdalás, hogy szegény gyerek egy csökkentett üzemmódú anyával kénytelen beérni. Mint minden az első szülés óta, ez is lelkileg volt a legnehezebb.

Aztán eljött a 2.trimeszter és visszatért az életerő, majd a 3.és eljöttek a végtelen éjszakák, a fájdalommal ébredések, fizikailag egészen az elejéhez hasonlított. A végén hálát adtam annak, hogy már ismerem az illóolajak jótékony hatását, mert testileg-lelkileg egyaránt sokat segítettek.

Összességében nem mondanám nehéz terhességnek, de nyilván nekem legenda az a kategória, aki kb észre se veszi, hogy terhes.

Az egész legnehezebb része a lelki rész. Igen, bizony, már a terhesség alatt jönnek az önmarcangoló kételyek: - Jó ég bakker, biztos jó lesz neki, ha lesz tesója!? (jó lesz!) - Hogy fogok mindkettővel eleget foglalkozni!? (az elsőszülött kiváltságos. Bőven elég a 200%helyett sokkal kevesebb is ahhoz, hogy "elég" legyél!) - Hooooogy fogjuk bírni, ha már 2-en lesznek!?!?!? (nyugi. Szerencsére a 2.nem fog egyből szaladni.. Szépen lassan megszokjátok egymást.)

Nyugtasd meg magad, ezek normális dolgok. Szerintem mindenki átmegy ezeken, csak keveset beszélünk róla!

Most már időnként alszunk 2-3 órát is éjjel, így kezd visszatérni az életerőm..

Szóval: ÖRÖMMEL JELENTEM: kint vannak a kis “mocskok”! 3 hónap és 4 kisőrlő, ez történt mostanában.

Az a 4 foga bújt ki most, amik a “NAGY könyv” szerint majd csak 14-18 (alsók) és 13-19 (felsők) hós kor között várhatóak. Jóóó, az alsó hónaphatárt majdnem elértük!

Legelsőként egyébként a bal felső bújt ki, amit amolyan rendes #szaranya szituációban úgy vettem észre, hogy háton fekve kacagott, mikor is egyszercsak kivillant egy kis fehérség. Egy fél kisujjkörömnyi fehérségről beszélek, szóval az se 1-2 napja volt ott... Mivel eme fog érkezèsèt se sejtettem, gondoltam megnèzem mi újság a másik oldalon, s akkor konstatáltam, hogy a jobb felső is már majdnem áttört!

Ekkor picit átértékeltem a mögöttünk lévő heteket, há’ hisz ki tudott volna így 30-40 perceknél többet aludni.. édesdràgám!
S picit talán el is gondolkodtam. A prioritásokon, a türelmetlenségemen és arra jutottam, hogy minden le van szarva, hisz ő az első! Neki most baromira nehéz és csak arra van szüksége, hogy ott legyek és amikor kell, megvigasztaljam. Minden más megvár. (Meg amúgy a hordozás remek találmány ezekben az időkben is akár éjszakai nyugtatáshoz, akár főzésnél...)

Igazából ezzel csak arra próbàltam rávilágítani, hogy gyermekem egészen biztosan se a fogzási- se a mozgásfejlődési nagykönyvet nem olvasta. Semmivel sincs elmaradva, de 1-1 “állomást” felcserélve halad mindkét területen.

És ez így van jól. Nyilván ahány gyerek, annyiféle fejlődésmenet, szóval én most már csak arra használom a fogsornövesztős képet, hogy beikszeljem, ami már kibújt!

Ennél jobban szerintem kár ráparázni, hisz előbb-utóbb úgyis minden fogacska kibújik!

Úgy alakult, hogy (végre) belecsapva a közepébe, megkezdődött a felújítás, méghozzá a villamos hálózat korszerűsítésével. Ez ugye véséssel, vagyis embertelen mennyiségű porral jár. Szerencsénkre úgy alakult, hogy nem hétvégente, hanem 1x4 és 1x5 nap alatt, közte 3 nap szünettel, tehàt kb 1,5 hét alatt le lesz darálva az egész móka (előreláthatólag).

Erre az időre viszont Benivel el kellett jönnünk otthonról, hisz amellett, hogy baaaaromi poros, még jó hangos is.

Így kötöttünk ki apukámnál, Veszprémben.
Az utazással nem volt gond, kicsit több, mint 1 óra alatt itt voltunk, Bab majdnem végig aludt.

Tudtam, hogy nem lesz zökkenőmentes, hisz apával azért nem találkozik gyakran és a veszprémi környezet kvázi tök idegen neki. Első éjjel nem sokat aludtunk. Új is volt, meleg is volt (központi fűtés ). Aztán napközben elkezdte felfedezni a lakást, de ha nem voltunk egy helyiségben, akkor botrány volt. Szépen lassan kezdett oldódni, egész addig, míg a nagypapa haza nem ért... akkor aztán el sem mozdulhattam mellőle.

Egészen máig. Ma először, azaz ittlétünk 4.napján sikerült úgy elmennem wc-re, hogy észre sem vette, hogy eltűntem, játszott a nagyapjával.
4 nap kellett ahhoz, hogy feloldódjon mellette! Qrva hosszú 4 nap volt ez. Gondoltam először.

Aztán eszembe jutott egy nagyon kedves ismerősöm (kicsit talán, mióta anyalétünk apró-cseprő nehézségeit megosztjuk, barátnőmnek is mondhatom), aki mindezt full egyedül csinálja. Minden nap, nem csak 3-4-5 napig. Mindig.
Hirtelen elszégyelltem magam, mert tudtam, nekem ez időszakos. Idővel hazamegyünk és otthon vár minket a férjem.

Szóval minden tiszteletem azoké a szülőké, akik bármi miatt egyedül nevelik gyermekeiket! Hatalmas hősök vagytok, hisz a szülői lét sokszor párban is nehéz, na de egyedül... szóval: Le a kalappal! Csodálatos szülők vagytok!

Oltások.

Kényes téma. Az is durva, hogy a társadalomban milyen megosztó, de, hogy a háziorvos sem feltétlen úgy gondolkodik, ahogy az ember vàrná...

Szóval megszületett a gyermek. A kórházban, hazajövetel előtt megkapja az első (BCG) oltást. E nélkül amúgy asszem el sem hagyhatja a kórházat. Utána 2 hónap nyugi, majd 2, 3 és 4 hónaposan is “megszadizzák”, 2-1-2 oltással. (Azért a szóhasználat, mert akinek még nincs gyereke, vizualizálja a következő szitut: Előre izgulsz, há’hiszen MEGBÖKIK a kicsikédet. Tán még sírsz is, mert szegééény. És akkor nem elég a tudat, de végig kell élned, ahogy az asszisztens vagy a védőnő LEFOGJA a gyereked lábait jó szorosan, nehogy kapálózzon, te meg fogod a kezét, nehogy kapálózzon, a doki meg bök... milyen szörnyű! Megpróbáltam, hátha engedik, hogy úgy szúrja, hogy közben szoptatom, így a figyelme is el lenne terelve a szopizással és a testközelséggel egyből a vigasztalás is meg lenne oldva (nem magamtól találtam ki, vannak országok, ahol így csinálják), de nem lehet, mert a doki szerint nagy a félrenyelés veszélye (nekem speciel az jutott eszembe, hogy megijed és leharapja a mellbimbómat, de ezt se zárjuk ki,OK!)

Ezek az úgynevezett KÖTELEZŐ oltások. 4hós kor után amúgy legközelebb 12, majd 15 hós (a RETTEGETT MMR) korban van szuri.

Ezek kötelezőek, tehát (elvileg) nincs mese, be KELL adatni. Nekem speciel soha meg nem fordulna a fejemben, hogy megtiltsam a beadàsukat!

Ezeken kívül viszont van még egy seregnyi oltás. Ezek nem kötelezőek, ellenben jó drágák. Na nem, mintha ezen akarnék (én speciel) spórolni, de csak szemléltetés képpen: 2db rotavírus elleni oltás (ami nem is a legdrágább) kb 40ezer ft. Azé’ nem putyputy!

Ezen kívül még a teljesség igénye nélkül lehet kérni pluszban:

⁃ meningococcus B (bexsero) és C (Neisvac-c)

⁃ (a fentebb emlegetett) rotavírus ellen

⁃ Kullancs elleni oltás

⁃ Korábban adható bárányhimlő elleni oltás idén ősztől már KÖTELEZŐ!

Lehet ezekről vitatkozni, hogy jó-e vagy sem, kell- vagy sem, de szerintem nem érdemes. Méghozzá azért, mert a rota például az ultradurva kiszàradós ágazattól véd, ami valljuk be, qrvára nem vicc és nem szabad(na) félvállról venni, a bárányhimlő elleni oltás pedig nem feltétlenül a betegségtől, hanemannak a SZÖVŐDMÈNYeitől véd, amik pedig egyre durvábbak és veszélyesebbek!

Kötelességemnek érzem megemlíteni a 15 hós korban esedékes MMR oltást. Ez az oltás a híresztelésekkel ellentétben NEM OKOZ autizmust, ellenben véd a kanyaró-mumpsz-rubeola trió ellen! Az autizmus, ha fennáll, akkor már születéskor jelen van, azonban a spektrum szélessége és az egyediség miatt a szociális és kommunikációs készségek fejlődésével/megjelenésével/késésével válnak egyértelművé a tünetek. Ez meg, ugye 15-18 hós kor előtt elég gyér, ha belegondolunk.

Csupán az MMR oltással szembeni durva véletlen, hogy “őt” akkor kell beadni, mikor ezen készségek “rámutathatnak” az esetlegesen fennálló autizmusra.

Az oltásokat, ha lehetőségeink adottak hozzá, úgy vélem balgaság nem beadatni! (És nyilván túlzásba sem kell esni, tehát nem azt mondom, hogy mindenki rohanjon és adassa be meningococcus A-Zs-ig az összes szurit.) Nemcsak gyermekünk egészségét, de durva túlzással egy egèsz társadalmat veszèlyeztethetünk egy esetleges jàrvánnyal.

(Persze szívesen meghallgatok oltásellenes véleményeket is!)

Biztos vagyok benne, hogy ahogy kamaszként, majd fiatal felnőttként és “friss” szülőként elhatározzuk, hogy mi majd nem követjük el azt, amit a szüleink anno -ellenünk-, tuti, hogy a “friss” nagyszülők is elhatározzák, hogy nem lesznek olyan nagyszülők, mint anno a szüleik...

... aztàn mi azon kapjuk magunkat, hogy ugyanazzal a hangsúllyal mondjuk ugyanazt, mint amit gyerekkorunkban nekünk mondott az anyukánk és persze a nagyszülők is “csaksemmibelepofázás, csakelmondommihogycsináltuk” címszóval dőlnek a tanácsok.

A lényeg, hogy azt megtaláljuk, hogy a tapasztalatok tényleg segítő szándékkal érkezzenek, valamint, hogy elfogadjuk, hogy 20-25-30 év alatt sokban változott a világ (a mosipelus nem “AZ” a mosipelus, a hordozás nem annyira újkeletű divathóbort, mint ahogy az igény szerinti szoptatás sem, valamint, hogy az a gyerek nem az együttalvás miatt lesz kis zsarnok).

Fontos, hogy lássuk, szüleink csak segíteni szeretnének.

Fontos, hogy szüleink elhiggyék, hogy jó munkát végeztek a nevelésünkkel, így nem kell aggódniuk. Csak legyenek jelen, ez a legfontosabb! Hisz a kisbaba minél több emberhez kötődik, annál nyitottabb lesz a világ felé.

Fontos, hogy meglássák, az ő szerepük nagyszülőként nem elsődlegesen a nevelés, hanem a cinkosság, egy olyan fajta mély kapcsolat megmutatása, amit senki más nem tudna átadni!