Január 26. Reggel (szerda) besze

Rózsaszínes folyás, nem mondanám vérzésnek. Kicsit megijedek, mert az első vetélésem is így kezdődött 2 éve.. De aztán elmúlik, megnyugszom. Mégis van valami furcsa, megmagyarázhatatlan érzés bennem. Nincs sok időm agyalni, itthon van a 2 fiú,pörög a nap.

Kora délután aztán egy pisilés után véres a wc papír. Ez már élénk piros. Egy halk "jaj ne" hagyja el a számat. Írok Istinek, próbálom elérni az orvosomat, hogy nézzen rám. Azzal nyugtatom magam, hogy sokan véreznek, meg mondta a doki, hogy valószínűleg ikreknek indultak, de a másik petezsák üres maradt vagy már visszafejlődött. Emiatt tapasztalhatok vérzést. 

Késő délután aztán eljutok az orvoshoz. A vérzés nem erős, de van.

Őnaztán megállapítja, hogy nincs szívhang. 3 héttel korábban volt, most nincs. Ez a 11.hét vége. Mivel már viszonylag nagy a terhesség, elmondja a teendőimet. Másnap reggel jelentkezni az ambulancián, műtéttel kell befejezni.

Mindent igyekszek megjegyezni, közben nem tudom visszatartani a könnyeimet,amik igaziból már az ultrahang óta folynak..

Kimegyek a rendelőből és nem tudom visszatartani a zokogást. Hazáig nem nagyon beszélünk az autóban.

(Január 27.csütrörtök)

Másnap reggel a nagyot kitesszük az oviban és irány az ambulancia. Várakozás, várakozás. Végre bejutok vizsgálatra, ahol megállapítják, hogy ez nem közepes, csak gyenge vérzés, a méhszáj zárt. Átküldenek ultrahangra. Megint várok.

Az ultrahangon megint megállapítják, hogy nincs szívhang és most, hogy már másodszor kell ezt végignéznem, hogy ott van a kis bogyó, de nem ficánkol, mintha a szívemet tépnék. Sírni kezdek ott a vizsgálat közben. Próbálok uralkodni magamon, de egyszerűen nem megy.

Megkérnek, hogy menjek vissza abba a szobába, ahonnan oda küldtek, ott majd elmondják a továbbiakat. Kint várok, mikor kijön az ultrahangot végző hölgy, hogy vissza kéne menjek, hogy egy szakorvos is ránézzen az ultrahangra, hogy aláírhassa a papírt. Az orvosra viszont hiába vártunk..

Ezután közölték, hogy zárt a méhszáj, nem erős a vérzés, ezért nem most lesz a műtét, hanem előjegyeznek. Hétfőre. Jaja, csütörtök van. 4 nap ebben a lelki állapotban. Persze, ha megindul közben erős vérzéssel vagy görcsökkel, akkor azonnal jöjjek. Köszi.

Hazaindultunk. Az autóban csak néztem ki a fejemből és próbáltam ellazulni és arra gondolni, hogy ennél okosabb a testem. Tudja, mi a dolga, ha már így alakult. Próbáltam lazítani, elengedni a görcsösséget és a babát is. Hazaérve ebédeltünk, hisz én még nem ettem, mert ha műtétre került volna a sor, ahhoz éhgyomor kell..

Délután aztán fájni kezdett a hasam, a derekam,majd éreztem, hogy valami elönt. Mintha bepisiltem volna, csak nem tudtam megállítani. Egyből szóltam Istinek, hogy asszem, indulhatunk vissza a kórházba...

Odaérve, ahogy kiszálltam az autóból, újra éreztem, ahogy elönt a vér, hiába a bitang betét, a nadrágom eleje, egész a térdemig teljesen véres volt. Isti adta oda a sajátját, hogy át tudjak öltözno, erre nem készültem..

Bent aztán megultrahangoztak, ahol látszott, hogy hiába a több nagy darab, van még bent bőven és amig nem tisztul ki, a vérzés is marad. Ekkorra már 3x öntött el a vér.. Azt mondták, hogy ez eddig is masszív vérveszteség, nem engedhetnek haza, mert kockázatos. Megvizsgáltak, leteszteltek, majd felkísértek az osztályra.

Itt infúzióban kaptam némi folyadékpótlást, hisz a műtét előtt már inni se szabadott, de sokat kivett a vérzés..

Aztán valamivel 7után megjelent az altatóorvos. Elmondott mindent és kérdezhettem is.

Kb 8kor,vagy kicsit előtte jött a műtős, felsegített (addigra 5x öntött el a cunami, de az utolsó az ágyban fekve, miközben folyt az infúzió), mert mondtam, mi történt, elmennék a mosdóba, amúgy is pisilnem is kell. Ekkor újra éreztem, hogy ömlik. Nos. Életem következő 4percét nem részletezem, legyen elég annyi, hogy a szobában és a hozz átartozó fürdőszobában olyan állapotokat hagytam, mintha valaki lemészárolt volna egy bivalyt. Komolyan. Nem túlzok.

Azért csak 4 perc, mert a műtős utánam jött, hogy ugyan ne takarítgassam már a wc-t, ne aggódjak ezen, mindjárt jön valaki, aki felpucolja, nyugodjak meg, tudják mivel jár ez. Beültem a székbe és már robogtunk is.

 Megmondom őszintén, féltem az altatástól, ez volt életemben az első műtétem. Többen mondták, hogy emlékezni se fogok és tényleg. Felfeküdtem, az altatóorvos csacsogni kezdett, kérdezgetett, közben mondta, mit csinál, majd arra ébredtem, hogy visszaértünk az ágyamhoz. Durrrrva.

Hála az égnek nem hánytam utána, a szédülés is kb fél óra után elmúlt. Másnap, mielőtt hazaengedtek, elmondták, hogy a vérveszteség miatt a szédülés normális. Kb ekkor esett le az előző nap, hogy azért elég para volt az a rengeteg vér.. 

Szóval összességében mindenki kedves volt és informatív.

Külön hálás vagyok a férjemnek, aki mikor bőgve felhívtam, hogy biza most (szerda késő délután) megműtenek és jaj mi lesz velük, mivel a kisebbik éjjel még szopizik. Emiatt rendesen aggódtam. Nyilván tudtam, hogy túléli, de na. Aggódtam. Ő megnyugtatott, hogy most ezen ne aggódjak, hisz engem műtenek, nekik tök jó lesz otthon. 

És azóta is. Meghallgat, támogat. Igazi támasz. 

Egyetlen kérdésre nem kaptam (azóta se) épkézláb választ:

Miért van, hogy a vetélő (vérző) kismamát még 5-6 napig váratják a műtétre!?!? Vagy váratnák.. Ugye én szerdán következő hétfőre kaptam időpontot.. Azért az lelkileg milyen 5 nap lett volna!? Vajon miért kell ez???