Ott fejeztem be, hogy: “0:45 körül értünk a kórházba, ahol először felvették az adataimat, miközben figyelték a fájásokat.

Ezután a szülésznő megvizsgált, közölte, hogy 2 ujjnyira ki vagyok tágulva. Szóval szülünk. Oké. Asszem ezen a ponton icipicit bepánikoltam…”

... kör SMS a családnak, aztán miután felöltöttem a szülős outfitet (egy rozzant hálóing), megkaptam a beöntést. Igen, BEÖNTÉST! � És akkor ezen a ponton oszlatnék el néhány szorongásra okot adó hiedelmet:

1. A beöntés nem fáj. Még csak kellemetlennek se mondanám, inkább a tény, hogy égbe meredő lábakkal vizet “lélegzel” a seggeden át, hogy is mondjam, kicsit kiszolgáltatott-szitu. De ez az érzés kb 1 mp alatt szertefoszlik, hisz belátod, hogy azért csak szükséges.
2. A beöntés nem gáz, na de bent tartani azt a vizet!!! Az nem könnyű! Pláne, mikor jön a fájás..
3. ... nekem speciel felerősödtek a fájások, amíg a víz végezte a dolgát.

Röviden ennyit a beöntésről.

Mire “megtisztultam”, beért a doki is, aki szintén megvizsgált. Ekkor nem tudom mennyi ideje voltunk bent és fogalmam sincs, mennyire voltam kitágulva. Tökre nem emlékszem.

A lényeg, közölte, hogy burkot kell repeszteni, hogy tudjon haladni a bébi. Oké.

2.hipotézis: a burokrepesztés SEM fáj! Amint megrepedt a burok, meleg víz öntött el, ez volt minden, amit éreztem. Olyan és annyi volt, amilyennek és amennyinek lennie kellett.

Ezután indult be csak igazán a buli!

Mondta a doki, hogy 4-5 fájásnyi időt még rugózzak a labdán (a labdán rugózás vajúdás alatt ZSE-NI-Á-LIS volt nekem), aztán jön és szülünk.

Nem tudom, mennyi idő telt el, pedig folyamatosan néztem az órát,de tuti sokkal több mint 4-5 fájásnyi.

Ekkor már baromira fájt. Nagyon. Nagyon-nagyon. Konkrétan, mintha 2 nagyonerős valaki, vagy inkább valami a csípőmet kétoldalt ellentétes irányba húzná. Ez az érzés 2 percenként, kb fél percig. Nem tudom, akivel nem megy be a párja, hogy bírja ezt ki! Komolyan!

Volt egy pont, mikor megkértem a férjemet, hogy az addig életmentő deréksimogatását legyen szi’, hagyja abba, mert olyan hányingerem lett tőle, hogy ijesztő. Ellenben megkívántam a szőlőcukrot.

De a kis szemét szintén hányingert keltett, amint jött a fájás.

Szóval csak rugóztam és rugóztam, Isten tudja mennyi ideig, mígnem visszatért a doki a szülésznővel. Felvánszorogtam az ágyra, vizsgálat, méhszáj sima, irány a kitolás!

Háton fekve, nyakig húzott lábakkal, előrehajtott fejjel. El tudod képzelni!? Kurvára nem kényelmes.

Aztán a szülésznő javaslatára oldalra fordultam, hogy “ráérezzek”, hova kell nyomni (hogy esetleg haladjunk is)...

1-2-re belejöttem, legalábbis annyira emlékszem, hogy a szülésznő felmosolyog, hogy:”ezaz!”

2 kitolás közt állítólag pihenni kell és mély levegőket venni.

Na. Csak ez a kettő nem ment.

Vegyél egy mély lélegzetet és fél percig teljes erőből, megállás nélkül nyomj! Aztán 1-1,5perc múlva újra. Ugye, hogy baromira nem egyszerű!?

Szóval asszem a 3. vagy 4. kitolási “szünetben” kaptam ilyen orr oxigén csövet (mi ennek a neve!?), mert nagyon ziláltam (ki érti!? �)

A vége az volt, hogy jött a fájás, nyomni kezdtem, majd a szülésznő felkiáltott: “NE NYOMJON!”

Ekkor már egyáltalán nem fájt! Pár pillanat múlva éreztem, hogy kicsusszan méhem gyümölcse, majd újabb pár pillanat múlva hangos elégedetlenkedés közepette a mellkasomra rakták. (Igen, zokogok most is!) Ekkor 3óra 11perc volt. Tehát kórházba érkezéstől kb 2 és fél óra volt az egész (plusz az egész napos vajúdás otthon :) )

És akkor itt megragadnàm az alkalmat, hogy eloszlassak egy “eszmét”, amit a babamama csoportokban tolnak, egymást ezzel szerintem full szorongásba taszítva:

Mint látható, nem volt egy hosszas (kórházi) vajúdásom. Fájt, ROHADTUL FÁJT, de nem kaptam semmi érzéstelenítőt (lehet idő se lett volna rá), se nem vágtak.

Tehát egész jó szülésélményem volt.

Mindezek fényében, mikor a mellkasomon megnyugodott a babánk, azt éreztem, és mondtam is a férjemnek, hogy ANNNNNNYIRA JÓ TÚLLENNI RAJTA!

Egy pillanatra se jutott eszembe, sok anyukával ellentétben, akik fészbúkon beszámoltak a csoportokban a szülésükről, miszerint (például) tizenX óra vajúdás meg oxitocin meg minden után végül császár lett, de BÁRMIKOR ÚJRAKEZDENÉK ÉRTE!

Nem.

Ilyen nincs!

Csodálatos életet adni. Csodálatos, mikor végre ott van a karjaidban. Komolyan nem tudom, mi tudná ezt az érzést felülmúlni, de a folyamaton nem mennék újra (pláne szülés után egyből; bár kettőből se!) végig.

Hogy szemléltessem a szülés utáni realitást: megkérdeztem a férjemet, hogy ugyan nagy baj-e, ha gyermekünk egyke lesz!? Mivel bent volt végig, csak mosolygott. Megsimogatott és adott egy puszit. Értette..

És nem. Nem vagy szaranya, ha nem érzed szülés után, hogy újra szülnél! (Én néhány hónapig a tesó gondolatától is sírva fakadtam, de erről később..)

Éld meg, és ne félj beismerni, hogy csodás túl lenni rajta! Nézegesd és szagolgasd a babád! Hisz tényleg ő a legnagyobb csoda! :)