Elég ambivalens érzés volt ez a három nap. Amellett, hogy folyamatosan vigyorogtam onnantól kezdve, hogy lekerültem a szülőszobából az osztályra, ilyen egyedül én még talán sose éreztem magam..
Hajnal 5-fél6 körül lehetett, mikor lekísért a szülésznő az osztályra. Ekkor babácska még a csecsemőosztályon „pihent”. Azt mondták, a vizitig ott is marad, addig úgyis aludnom kell.
Namármost. Mutassatok valakit, aki fülig érő szájjal, 200-as pulzussal bír aludni, mikor érzi, hogy az adrenalin széjjel feszegeti mindjárt a testét! Képtelenség. Remegett a gyomrom, a mellkasomban pillangók repkedtek, alig vártam, hogy végre visszahozzák a babát. De hát pihenni kell. Elfordultam hát a fal felé, becsuktam a szemem és próbáltam elaludni. Vagyis próbáltam nem azt hallgatni, ahogy full hangerőn ver a szívem. A fejemben. Rohadt idegesítő. Abszolút nem lehet mellette aludni. :D
Úgyhogy inkább írtam tesómnak, barátnőmnek, meg úgy általában mindenkinek, hogy atyaégmitörténtvelünkéjjel! � Szólt a nővér, hogy ha sikerül pisilnem, szóljak. Először nem értettem, miért kell ezt bejelenteni.. Aztán rájöttem. Sokáig ingerem sem volt, majd mikor már éreztem, hogy kell, azt hittem, elsírom magam. Így azért ezt közölhette volna valaki, akárki, bárki, hogy szülés után ne stresszeljek, ha a pisilés olyan, mint életem legdurvább felfázása x 1000000000000000! Senki nem mondta, persze normális.. Köszi.
9-10 között valamikor aztán ki is hozták a babákat és onnantól kezdve csak nézegettem, szagolgattam és nem hittem el, hogy valaki lehet ennyire hihetetlenül aranyos.
Eljött aztán az este, mikor is az éjszakás nővér közölte velem a névsorolvasásnál, hogy akkor éjszakára kiviszi a babámat a csecsemőosztályra. Nem értettem. Mondtam, hogy nem szeretném. -hisz ugye mindenhol azt olvastam, hogy ahhoz, hogy beinduljon a tejtermelés, sokszor kell mellre tenni a babát. Az meg ugye elég nehézkes, ha a baba kint van én meg bent.- Felhúzott szemöldökkel, meg egy grimasszal kísérve kérdezett vissza, hogy „Nem akar aludni!? Meg akarja próbálni az éjszakát!? Első babával!?” Ennyi lenézést néhány mondatban szerintem még sosem éreztem. Mondtam, hogy meg, persze, há’hiszen otthon se viszi majd el senki, hogy aludni tudjak. Megrántotta a vállát egy „Anyukatudja” kíséretében és kiment.
Az első éjjel izgalmas volt. 10 körül letettem a bébit, lefeküdtem, hogy akkor jó, most már tényleg álmos vagyok. Babácska aztán máshogy gondolta, kb. fél3-ig „döcögve” sétáltam vele, meg szoptattam. Fél3-kor aztán elaludt, én meg konkrétan kidőltem. Reggel arra ébredtem, hogy a szemben lévő anyuka csaj mosolyog rám. De aranyos- gondoltam. Tényleg aranyos volt, de nem azért mosolygott. Kiderült ugyanis, hogy fél 3-kor elaludtunk mindketten (mármint a baba meg én), de felsírt valamikor utána, amire én nem, hogy nem ébredtem fel, de mikor a csaj próbált felébreszteni, arra se reagáltam (tökciki). De mondta, hogy a kezemet rárakta babácska hátára (éééés még erre se ébredtem fel!), aki ettől megnyugodott és aludt tovább. Naggyon durva. El is érkeztünk az első #szaranyavagyok érzéshez. Nem ébredtem fel a gyerekem sírására. Annyira szarul éreztem magam, hogy nehéz szavakba önteni. Szerintem látszódott rajtam, mert a kedves csaj egyből hozzátette, hogy nagyon jól bírtam hajnalig, egyáltalán nem csodálja, hogy így kidőltem, hát hiszen akkor épp 24 órája született meg a babám, és ugye előtte még egy napot fent voltam. Plusz ugye a szülés nem az a pihentető wellness tevékenység. Így belegondolva tényleg nem csoda, hogy nem ébredtem fel egész konkrétan semmire, de azért ijesztő volt. (Nyugi, ez volt az egyetlen ilyen alkalom, azóta minden moccanásra, nyikkanásra felébredek.)
Igaziból a kórházi napok rettenetes lassan teltek. A nővérek (tudom, hogy rengeteg a dolguk és kevesen vannak mindehhez) -az én elképzelésemmel ellentétben- egyszer nem kérdezték meg, hogy pl. tudom-e hogy kell felvenni a babát, hogy kell mellre tenni, milyen pozíciókat érdemes kipróbálni szoptatáskor, tudom-e hogy öltöztessem, pelenkázzam.. Semmit. Igaziból a vizit is annyi volt, hogy bejött egy csapat ember, a nevem felolvasása után annyit kérdezett a doki, hogy jól vagyok-e, ha igen volt a válasz, már ott se volt. Én meg jól voltam. Ugye azt már korábban megtudtam, hogy a fájdalmas pisilés normális, ezen kívül tényleg tök jól voltam (fájt az alváz, de hát csak „kijött” egy 3,5 kg-os kisember, az se akkora csoda, hogy fáj..).
A kórházi napokról annyit érdemes megjegyezni, hogy pihenni itt nem lehet. Sőt.. Valaki mindig bejön a szobába, mikor épp se látogatási- se vizitidő nincs, hogy pihenni se tudj. Ha más nem, hát a takarító néni rongyol be és mesél � Utolsó estére annyira elfáradtam, hogy zokogtam, mikor a szüleim és a férjem hazamentek és ott maradtam egyedül. Szinte aludni se tudtam.
Persze eljött a másnap reggel, megjött értünk apuka és onnantól már igazán csodás volt, hisz együtt voltunk. �
(jaaaa, el ne felejtsem! Minden látogatótól kérjetek kaját! Ez nagyon fontos. :D)
