Nem véletlen „becézik” a szülés utáni első időszakot a 4.trimeszternek…

Otthon vagyunk, végre együtt, nyugiban. Nem rongyol be 5 percenként senki, lehet pihenni. Kivéve, ha „hagyod”, hogy lerohanjanak a barátok, rokonok.. Akkor nem lehet pihenni. (De ez nyilván egyéni megítélést kíván, ki, mikor érez erőt a látogatókhoz.)

Visszatekintve, az első 3 hónap egész konkrétan szoptatással telt -erről mondjuk nagyrészt az igény szerinti szoptatás tehet-, de erről később.

Az első 6 hétben (ami szigorúan véve a gyermekágyas időszak), jóformán csak wc- és zuhanyzóhasználat miatt keltem ki az ágyból.

Ez az az időszak, amikor sok mindent átértékelsz. Például a fájdalomról kialakított nézeteidet. Ebben az időben még élénken fel tudod idézni a szülés MINDEN fájdalmát. Aztán ott vannak a szülés utáni fájdalmak.. Egyértelmű, hogy a fájdalom fogalma új szintre emelkedik.

Másrészt átértékeled -ha csak ideiglenesen is- a kistesó kérdést. A gyermekágyas időszakban konkrétan a gondolattól is el tudtam volna magam sírni. Mármint, ne érts félre. RENNNNGETEG gyereket szeretnék! Komolyan! Csak szülje meg valaki helyettem!

Ja, a lochia (a vérzés szülés után) egyáltalán nem olyan, mint egy rendes menstruáció. Lehet én vagyok tudatlan, de full azt hittem, hogy 6 hétig zuhogni fog belőlem az a masszív vörös vér. Mondjuk így belegondolva, az elég para lett volna.

Nem. A lochia egy sokkal lájtibb, sokkal „rosé-sabb” dolog. :D És nem is mindig ömlik. Az első pár napban nyilván több, aztán fokozatosan kevesebb, nekem 3-4 hét után el is tűnt, majd az 5. héten újrakezdte. Aztán, ahogy a 6.hetet betöltötte Babocska, a lochiat mintha elvágták volna.

A legtöbb dologgal ez történt. Eltűnt a pisilős fájdalom, a csípőfájdalom. Mintha a testem tudta volna, hogy vége a gyermekágynak, ezért abba is hagyta a gyermekágyas dolgokat. �

És itt csatolnék vissza a kistesó-kérdésre. Amilyen élénken élt bennem a szülés minden egyes részlete és fájdalma az első napokban, a 6 hét elteltével az emlékek megszépültek. A fájdalmat már nem tudtam felidézni, csak arra emlékeztem, hogy fájt, de magára az érzésre nem (nagggyon durva!)

Erre mondta azt Andi barátnőm, hogy a természet nem hülye! Egyrészt ugye az első 6 hétben tiltott a házasélet, na ezek mellett a fájdalmak mellett a legutolsó utáni gondolatom SEM a pajzánkodás volt. Másrészt szerinte így „védekezik” a női test az újabb megtermékenyülés ellen. Persze már akié.. :D Harmadrészt annak, hogy a 6 hét után „feledésbe merülnek” a részletek, azt is elintézi csodás Természet Anyánk, hogy még valaha szüljünk. Határozottan állítom, hogy ez elengedhetetlen ahhoz, hogy ne kizárólag egykéké legyen a világ..

A másik fogalom, amit átértékelsz, ahogy telik múlik a gyermekágyas időszak, az a fáradtság. Ha jártál főiskolára, akkor előfordulhat, hogy voltál irdatlanul fáradt (mert mondjuk úgy toltad, mint Mircsi meg én. Mondjuk úgy, hogy szerettük az utolsó pillanatok adrenalinlöketét beadandó és tanulás szempontjából is..:D). Nos. Ahhoz képest ez más. Nem szeretem azokat a kijelentéseket, hogy például „Nincs is gyereked, mit nyavalyogsz, hogy fáradt vagy…!”, mert tudom, hogy egy főiskolás vagy egy főiskola mellett dolgozó vagy csak egy simán dolgozó ember is lehet baaaaromi fáradt. Há’ hogyne. De a gyermekágyas időszakban tapasztalható fáradtság az valami leírhatatlan érzés, mikor azt gondolod, hogy a következő pillanatban összeesel és végkimerülsz, aztán mikor ez mégsem történik meg, eltolod az azutáni pillanatra, de akkor sem történik meg, és ezt így folytatod egy ideig, aztán egyszer csak elkezd jobb lenni. Komolyan! Szóval kitartás �

Amiben viszont biztos vagyok, hogy ezt egyedül végig csinálni bitang! Minden tiszteletem az egyedülálló anyáké, meg azoké, akiknek nincs semmi segítsége.

Valamint ezzel párhuzamosan minden tiszteletem azoké az Apáké (és egyéb családtagoké), akik Hős módon segítenek mindenben az első időkben (és természetesen a későbbiekben is), hogy megkönnyítsék az anya-baba életét, hogy megteremtsék a kényelmüket, hogy biztosítsák a nyugalmas egymásra hangolódást! Ugyanis a gyermekágyas időszak erre való!

Pihenj, ismerkedj, tanulj, hangolódj! �

Elég ambivalens érzés volt ez a három nap. Amellett, hogy folyamatosan vigyorogtam onnantól kezdve, hogy lekerültem a szülőszobából az osztályra, ilyen egyedül én még talán sose éreztem magam..

Hajnal 5-fél6 körül lehetett, mikor lekísért a szülésznő az osztályra. Ekkor babácska még a csecsemőosztályon „pihent”. Azt mondták, a vizitig ott is marad, addig úgyis aludnom kell.

Namármost. Mutassatok valakit, aki fülig érő szájjal, 200-as pulzussal bír aludni, mikor érzi, hogy az adrenalin széjjel feszegeti mindjárt a testét! Képtelenség. Remegett a gyomrom, a mellkasomban pillangók repkedtek, alig vártam, hogy végre visszahozzák a babát. De hát pihenni kell. Elfordultam hát a fal felé, becsuktam a szemem és próbáltam elaludni. Vagyis próbáltam nem azt hallgatni, ahogy full hangerőn ver a szívem. A fejemben. Rohadt idegesítő. Abszolút nem lehet mellette aludni. :D

Úgyhogy inkább írtam tesómnak, barátnőmnek, meg úgy általában mindenkinek, hogy atyaégmitörténtvelünkéjjel! � Szólt a nővér, hogy ha sikerül pisilnem, szóljak. Először nem értettem, miért kell ezt bejelenteni.. Aztán rájöttem. Sokáig ingerem sem volt, majd mikor már éreztem, hogy kell, azt hittem, elsírom magam. Így azért ezt közölhette volna valaki, akárki, bárki, hogy szülés után ne stresszeljek, ha a pisilés olyan, mint életem legdurvább felfázása x 1000000000000000! Senki nem mondta, persze normális.. Köszi.

9-10 között valamikor aztán ki is hozták a babákat és onnantól kezdve csak nézegettem, szagolgattam és nem hittem el, hogy valaki lehet ennyire hihetetlenül aranyos.

Eljött aztán az este, mikor is az éjszakás nővér közölte velem a névsorolvasásnál, hogy akkor éjszakára kiviszi a babámat a csecsemőosztályra. Nem értettem. Mondtam, hogy nem szeretném. -hisz ugye mindenhol azt olvastam, hogy ahhoz, hogy beinduljon a tejtermelés, sokszor kell mellre tenni a babát. Az meg ugye elég nehézkes, ha a baba kint van én meg bent.- Felhúzott szemöldökkel, meg egy grimasszal kísérve kérdezett vissza, hogy „Nem akar aludni!? Meg akarja próbálni az éjszakát!? Első babával!?” Ennyi lenézést néhány mondatban szerintem még sosem éreztem. Mondtam, hogy meg, persze, há’hiszen otthon se viszi majd el senki, hogy aludni tudjak. Megrántotta a vállát egy „Anyukatudja” kíséretében és kiment.

Az első éjjel izgalmas volt. 10 körül letettem a bébit, lefeküdtem, hogy akkor jó, most már tényleg álmos vagyok. Babácska aztán máshogy gondolta, kb. fél3-ig „döcögve” sétáltam vele, meg szoptattam. Fél3-kor aztán elaludt, én meg konkrétan kidőltem. Reggel arra ébredtem, hogy a szemben lévő anyuka csaj mosolyog rám. De aranyos- gondoltam. Tényleg aranyos volt, de nem azért mosolygott. Kiderült ugyanis, hogy fél 3-kor elaludtunk mindketten (mármint a baba meg én), de felsírt valamikor utána, amire én nem, hogy nem ébredtem fel, de mikor a csaj próbált felébreszteni, arra se reagáltam (tökciki). De mondta, hogy a kezemet rárakta babácska hátára (éééés még erre se ébredtem fel!), aki ettől megnyugodott és aludt tovább. Naggyon durva. El is érkeztünk az első #szaranyavagyok érzéshez. Nem ébredtem fel a gyerekem sírására. Annyira szarul éreztem magam, hogy nehéz szavakba önteni. Szerintem látszódott rajtam, mert a kedves csaj egyből hozzátette, hogy nagyon jól bírtam hajnalig, egyáltalán nem csodálja, hogy így kidőltem, hát hiszen akkor épp 24 órája született meg a babám, és ugye előtte még egy napot fent voltam. Plusz ugye a szülés nem az a pihentető wellness tevékenység. Így belegondolva tényleg nem csoda, hogy nem ébredtem fel egész konkrétan semmire, de azért ijesztő volt. (Nyugi, ez volt az egyetlen ilyen alkalom, azóta minden moccanásra, nyikkanásra felébredek.)

Igaziból a kórházi napok rettenetes lassan teltek. A nővérek (tudom, hogy rengeteg a dolguk és kevesen vannak mindehhez) -az én elképzelésemmel ellentétben- egyszer nem kérdezték meg, hogy pl. tudom-e hogy kell felvenni a babát, hogy kell mellre tenni, milyen pozíciókat érdemes kipróbálni szoptatáskor, tudom-e hogy öltöztessem, pelenkázzam.. Semmit. Igaziból a vizit is annyi volt, hogy bejött egy csapat ember, a nevem felolvasása után annyit kérdezett a doki, hogy jól vagyok-e, ha igen volt a válasz, már ott se volt. Én meg jól voltam. Ugye azt már korábban megtudtam, hogy a fájdalmas pisilés normális, ezen kívül tényleg tök jól voltam (fájt az alváz, de hát csak „kijött” egy 3,5 kg-os kisember, az se akkora csoda, hogy fáj..).

A kórházi napokról annyit érdemes megjegyezni, hogy pihenni itt nem lehet. Sőt.. Valaki mindig bejön a szobába, mikor épp se látogatási- se vizitidő nincs, hogy pihenni se tudj. Ha más nem, hát a takarító néni rongyol be és mesél � Utolsó estére annyira elfáradtam, hogy zokogtam, mikor a szüleim és a férjem hazamentek és ott maradtam egyedül. Szinte aludni se tudtam.

Persze eljött a másnap reggel, megjött értünk  apuka és onnantól már igazán csodás volt, hisz együtt voltunk. �

(jaaaa, el ne felejtsem! Minden látogatótól kérjetek kaját! Ez nagyon fontos. :D)

 Ott fejeztem be, hogy: “0:45 körül értünk a kórházba, ahol először felvették az adataimat, miközben figyelték a fájásokat.

Ezután a szülésznő megvizsgált, közölte, hogy 2 ujjnyira ki vagyok tágulva. Szóval szülünk. Oké. Asszem ezen a ponton icipicit bepánikoltam…”

... kör SMS a családnak, aztán miután felöltöttem a szülős outfitet (egy rozzant hálóing), megkaptam a beöntést. Igen, BEÖNTÉST! � És akkor ezen a ponton oszlatnék el néhány szorongásra okot adó hiedelmet:

1. A beöntés nem fáj. Még csak kellemetlennek se mondanám, inkább a tény, hogy égbe meredő lábakkal vizet “lélegzel” a seggeden át, hogy is mondjam, kicsit kiszolgáltatott-szitu. De ez az érzés kb 1 mp alatt szertefoszlik, hisz belátod, hogy azért csak szükséges.
2. A beöntés nem gáz, na de bent tartani azt a vizet!!! Az nem könnyű! Pláne, mikor jön a fájás..
3. ... nekem speciel felerősödtek a fájások, amíg a víz végezte a dolgát.

Röviden ennyit a beöntésről.

Mire “megtisztultam”, beért a doki is, aki szintén megvizsgált. Ekkor nem tudom mennyi ideje voltunk bent és fogalmam sincs, mennyire voltam kitágulva. Tökre nem emlékszem.

A lényeg, közölte, hogy burkot kell repeszteni, hogy tudjon haladni a bébi. Oké.

2.hipotézis: a burokrepesztés SEM fáj! Amint megrepedt a burok, meleg víz öntött el, ez volt minden, amit éreztem. Olyan és annyi volt, amilyennek és amennyinek lennie kellett.

Ezután indult be csak igazán a buli!

Mondta a doki, hogy 4-5 fájásnyi időt még rugózzak a labdán (a labdán rugózás vajúdás alatt ZSE-NI-Á-LIS volt nekem), aztán jön és szülünk.

Nem tudom, mennyi idő telt el, pedig folyamatosan néztem az órát,de tuti sokkal több mint 4-5 fájásnyi.

Ekkor már baromira fájt. Nagyon. Nagyon-nagyon. Konkrétan, mintha 2 nagyonerős valaki, vagy inkább valami a csípőmet kétoldalt ellentétes irányba húzná. Ez az érzés 2 percenként, kb fél percig. Nem tudom, akivel nem megy be a párja, hogy bírja ezt ki! Komolyan!

Volt egy pont, mikor megkértem a férjemet, hogy az addig életmentő deréksimogatását legyen szi’, hagyja abba, mert olyan hányingerem lett tőle, hogy ijesztő. Ellenben megkívántam a szőlőcukrot.

De a kis szemét szintén hányingert keltett, amint jött a fájás.

Szóval csak rugóztam és rugóztam, Isten tudja mennyi ideig, mígnem visszatért a doki a szülésznővel. Felvánszorogtam az ágyra, vizsgálat, méhszáj sima, irány a kitolás!

Háton fekve, nyakig húzott lábakkal, előrehajtott fejjel. El tudod képzelni!? Kurvára nem kényelmes.

Aztán a szülésznő javaslatára oldalra fordultam, hogy “ráérezzek”, hova kell nyomni (hogy esetleg haladjunk is)...

1-2-re belejöttem, legalábbis annyira emlékszem, hogy a szülésznő felmosolyog, hogy:”ezaz!”

2 kitolás közt állítólag pihenni kell és mély levegőket venni.

Na. Csak ez a kettő nem ment.

Vegyél egy mély lélegzetet és fél percig teljes erőből, megállás nélkül nyomj! Aztán 1-1,5perc múlva újra. Ugye, hogy baromira nem egyszerű!?

Szóval asszem a 3. vagy 4. kitolási “szünetben” kaptam ilyen orr oxigén csövet (mi ennek a neve!?), mert nagyon ziláltam (ki érti!? �)

A vége az volt, hogy jött a fájás, nyomni kezdtem, majd a szülésznő felkiáltott: “NE NYOMJON!”

Ekkor már egyáltalán nem fájt! Pár pillanat múlva éreztem, hogy kicsusszan méhem gyümölcse, majd újabb pár pillanat múlva hangos elégedetlenkedés közepette a mellkasomra rakták. (Igen, zokogok most is!) Ekkor 3óra 11perc volt. Tehát kórházba érkezéstől kb 2 és fél óra volt az egész (plusz az egész napos vajúdás otthon :) )

És akkor itt megragadnàm az alkalmat, hogy eloszlassak egy “eszmét”, amit a babamama csoportokban tolnak, egymást ezzel szerintem full szorongásba taszítva:

Mint látható, nem volt egy hosszas (kórházi) vajúdásom. Fájt, ROHADTUL FÁJT, de nem kaptam semmi érzéstelenítőt (lehet idő se lett volna rá), se nem vágtak.

Tehát egész jó szülésélményem volt.

Mindezek fényében, mikor a mellkasomon megnyugodott a babánk, azt éreztem, és mondtam is a férjemnek, hogy ANNNNNNYIRA JÓ TÚLLENNI RAJTA!

Egy pillanatra se jutott eszembe, sok anyukával ellentétben, akik fészbúkon beszámoltak a csoportokban a szülésükről, miszerint (például) tizenX óra vajúdás meg oxitocin meg minden után végül császár lett, de BÁRMIKOR ÚJRAKEZDENÉK ÉRTE!

Nem.

Ilyen nincs!

Csodálatos életet adni. Csodálatos, mikor végre ott van a karjaidban. Komolyan nem tudom, mi tudná ezt az érzést felülmúlni, de a folyamaton nem mennék újra (pláne szülés után egyből; bár kettőből se!) végig.

Hogy szemléltessem a szülés utáni realitást: megkérdeztem a férjemet, hogy ugyan nagy baj-e, ha gyermekünk egyke lesz!? Mivel bent volt végig, csak mosolygott. Megsimogatott és adott egy puszit. Értette..

És nem. Nem vagy szaranya, ha nem érzed szülés után, hogy újra szülnél! (Én néhány hónapig a tesó gondolatától is sírva fakadtam, de erről később..)

Éld meg, és ne félj beismerni, hogy csodás túl lenni rajta! Nézegesd és szagolgasd a babád! Hisz tényleg ő a legnagyobb csoda! :)

Azt mondják (igen, mindenki azt mondja), hogy azt tudni fogod, mert mikor elkezdesz vajúdni, az semmivel össze nem téveszthető. Tudni fogod.

Aha. Hadd meséljem el a szülés előtti napomat:

Szeptember 13-a, csütörtök. Még 4 nap a kiírt napig, tehát semmi gáz, az még csomó idő. Előző nap a háziorvoshoz is hivatalos voltam, „egybenlevési” kontroll okán (vérnyomás mérés, lábvizesség ellenőrzés, ilyesmik). Szerencsére az utolsó trimeszterben a súlyomat már nem mérte a doki, szerintem önvédelemből. Mit nekem néhány km 39 hetes terhesen, persze hogy gyalog mentem (igaz, ekkor már kb. az utca elejéig is kihívás volt elsétálni).

Tehát 13-a van, csütörtök. A dokihoz a séta lehet nem volt a legdíjnyertesebb lövésem, mert olyan izomlázam van a nyakamtól a bokámig, mintha legalábbis öttusa világbajnokságon lettem volna előző nap. Mindegy, hát én akartam, kínlódjak. Még vissza van egy adag babaruha vasalása, meg még egyszer biztos, ami rendőr, letisztítom a kiságyat, megszámolom a pelusokat és átnézem a kórházi táskákat, csak mint minden nap az elmúlt 1 hétben. Fájdogál a hasam, úgy szúr, mint az első trimeszterben, de nem tulajdonítok neki jelentőséget, hisz ugye már le vagyok tiltva a magnéziumról, szóval minden „fájhat”.
Ellenben nyomatom a szülésre felkészítő homeopátiás bogyeszokat és a málnalevél teát is (igen, ez az a pont, amikor el lehet ítélni, de sose szültem még, nagyjából mindent IS ettem/ittam/csináltam/nemcsináltam, amire azt mondták, hogy segít tágulni..). Tehát már 3 hete 3 helyett 0 a magnézium adag, szóval a méh-szúrkálás nagyjából megszokott.

Sokan kérdezték, vannak-e már jósló fájásaim. Ezek amúgy a 20.hét után már normálisak. (Köszi, mit jósol félidőkor!?) Nem voltak. Vagy legalábbis én nem tudtam, hogy azok jóslók.

A jóslók annyiban térnek el a szülési fájdalmaktól, hogy nem rendszeresek, pihenés, testhelyzet változtatás vagy forró fürdő/zuhany hatására el is múlnak. Na nekem ilyen nem volt. Csak a derekam akart leszakadni, de nem időnként, hanem nagyjából non-stop, valamint a szeméremcsontom úgy fájt, mintha izomból p*ncin rúgtak volna. Ez is kb. folyamatosan jelen volt.

Tehát minden bajomat az előző napi naaagy sétának tulajdonítottam, de azért amikor éreztem ezt a szúrkálást, mértem a hosszát is, meg a 2 közti időt is figyeltem. Semmi, de semmi rendszer nem volt benne. Jó, véégre legalább vannak jóslóim, de király, nem maradok ki ebből se!

Aztán 6 óra körül hazaért a férjem, elmeséltem neki, hogy milyen tevékeny napom volt annak ellenére, hogy mindenem fáj, meg is jegyezte, hogy akkor nem változott semmi, szegény én, hogy nem tolhatom a Mg dózist. �

8 körül viszont elkezdett gyanús lenni a dolog. Még mindig semmi rendszer nem volt a szúrkálásokban, de azért már kellemetlen volt. Vacsi, tusolás, lefekvés, majd holnapra jobb lesz.

10-kor elkezdtem mérni. 5 percenként jöttek.. Szóltam aptyuknakvalónak, hogy lehet, hogy ez már komoly, de azért csak pihenjen, hisz korán kelt. Édes volt, odabújt, megfogta a kezem, mondta, hogy szorongassam nyugodtan, ha nagyon rossz. Szorongattam. Elaludt (szegény tök fáradt lehetett).

Éjfélkor felébresztettem, hogy szerintem biztos, ami biztos, menjünk be a kórházba, mert már 2 percenként fáj, és ez már annyira nem lájti érzés. Édeskémnek kipattantak a szemei, beindította az autót, lepakolta a cuccokat, még ruhát is hozott és már indultunk is.

0:45 körül értünk a kórházba, ahol először felvették az adataimat, miközben figyelték a fájásokat.
Ezután a szülésznő megvizsgált, közölte, hogy 2 ujjnyira ki vagyok tágulva. Szóval szülünk. Oké. Asszem ezen a ponton icipicit bepánikoltam… (folyt. köv.)

Konklúzió: szóval gyakorlatilag egész nap vajúdtam �� :D

u.i.: Tehát az „észre fogod venni” és a „semmivel össze nem téveszthető” nem teljesen igaz. Oké, most ezt nem úgy képzeld el, hogy végigbalettoztam a napon, majd szivárvány hátán kicsusszant belőlem az a gyermek minden fájdalom nélkül, mert baromira nem. Egyszerűen csak „mázlisan” volt mire fognom a fájdalmat és nem a kórházban kellett végigélnem a vajúdást.

A FINISH! Mármint: A finish, mielőtt elkezdődne..! Beszartàl!? Van rá okod. Szülő leszel! Életed legfelelősségteljesebb “melója” veszi kezdetét néhány héten belül.
Na jóóó, befejeztem! De ugye, hogy egyre “félelmetesebb” a felelősség súlya már most?
Volt már olyan, hogy azt gondoltad: “Ahh, nekem ez nem fog menni! Vissza lehetne adni!?” Hidd el, szerintem mindenkiben felmerül.. aztán persze a másodperc törtrésze alatt egyből masszív #szaranyának érzed magad, hogy ezt érzed, háthiszen a legnagyobb csoda kellős közepén vagy(tok) nyakig!
De attól még érzed és attól még normális, hogy be vagy szarva!
Ismeretlen terep és mint olyan, félelmetes!
De hidd el! A babáknak nem tökéletes szülőkre van szüksége! Csak anya és apa szeretetére! (Na meg anyatejre/tápszerre.)

Biztos hallottad már: “Az utolsó trimeszter telik el a leglassabban!”
Hát azt kell mondjam: LÓF*SZT!
Oké-oké, nem mindenki az utolsó hónapokban csinálja a padlófűtést, de ha rendesen lefoglalod magad, ami lássuk be nem nehéz, (babaruha mosás,vasalàs, bútorok összeszerelése, szoba berendezése, aztán átrendezése, aztán visszarendezése; bútorok letakarítása, kórházi szett beszerzése, elpakolása, majd kétnaponkénti ellenőrzèse, takarítás, főzès, sütés...)akkor csak úgy repül az idő.

A másik része, ha azon szerencsések táborát erősíted, mint én, akik már egy ideje a kényelmes alvás gondolatától is sîrvafakadnak, extrán röpülnek a napok.
Ez amolyan Murphy-féle dolog lehet. Szarul alszol, fáj mindened IS, ezért mindig tök gyorsan este lesz. Nettó szivatás.
Ha sírtál már 8 hós terhesen azért, mert este lett és le KELLETT feküdni aludni, adj egy pacsit! ()

Szóval az utolsó trimeszter már a terhesség kategória, de vigasztaljon a tudat, hogy méhed csudaillatos gyümölcse nemsokára a karodban lesz és mikor bordán rúg, odébb tudod tenni azt az édes kis làbát!!! (Igen, tudom! Nagyon fáj! Kitartás!)

Mint a Messiást, úgy vártad a 4.hónapot, mert neked is azt mondták: “Ne aggódj, a második trimeszterre visszatér az energiád!”
Aha. Visszatér. De nem ám úgy eltörlődik varázsütésre a folyamatos fáradtság, mint ahogy elképzelted, inkább csak napról-napra mérséklődik.
Ezzel a tempóval a 2.trimeszter kb. közepére megint energikusnak érzed magad. Ha mázlid van, ekkorra az émelygés/hányás is alább hagy.
Ekkor azonban kezdődik a “buli” legizgibb része: elkezded érezni a kisbabád mozgását! Azt mondják, első babánál ez a 18-20.hét környékén van.
Eleinte apró “pukkanásokat” fogsz érezni, mintha a buborékfóliát pukkasztanák a hasadban-mondják.
Aha, hát így is lehet fogalmazni, de igazából szerintem teljesen más.
Hadd szemléltessem egy párbeszéddel, ami Andi barátnőm és köztem zajlott:

Zs: Szóval pukkanást kéne éreznem?
A: Aha, olyasmit.
Zs: Ahh! Na jó, inkább elmondom mit érzek.
A: ???
Zs: Szóval az az érzés, mikor mordul egyet a hasam, mint mielőtt pukiznom kell, de valójában nem kell pukiznom a mordulás után, akkor az a baba!?
A: IGGEEEN!

Na. Ilyen érzés. De nyugi, 1-2-3 hét és nő annyit méhed gyümölcse, hogy összetéveszthetetlenül fel fogod ismerni.
A 4-7.hónap között irdatlan növekedésnek indul a pocakod, és jönnek a kedvesebbnél kedvesebb megjegyzések: “Milyen nagy a hasad!” “Túl kicsi a hasad!”
Jegyezd meg! NINCS olyan, hogy túl nagy vagy túl kicsi has! Olyan sincs, hogy optimális hasméret! Teljesen az alkatodtól, a magzatvíz mennyiségétől és a baba méretétől függ. (Nem is beszélve a méhed formájáról, hasfalad erősségéről...)

Szóval -és itt jön a 2.trimeszter “tanulsága:- amíg a baba rendben fejlődik, tök mindegy, mekkora A POCAKOD, mert PONT ÚGY TÖKÉLETES, amekkora!

Megjelent a két csík. Juhhúú! A világ legboldogabb embere(i) vagy(tok). Aztán elképzelhető, hogy eszedbe jut, hogy tulajdonképpen ez azt jelenti, hogy egy emberke növekszik a hasadban. Akit aztán majd meg kell szülnöd. Igen ott. Ahova esetenként azt az apró tampont tuszkolod. És a hasadban növekvő bébi nem akkora lesz. Sokkal nagyobb lesz. Ez már ebben a korai szakaszban is BAROMI ijesztő tud lenni -bár megnyugtatlak, a végefelé sokkal-sokkal ijesztőbb lesz, ahogy közeledik-, de ez hidd, el normális, hisz már valóság!

Már ekkor lehetnek terhességi tüneteid, amik leginkább a „mindjárt megjön” érzésre hasonlítanak. Plusz ilyen kedves dolgok társulhatnak, mint bőrfájdalom: KOMOLYAN! Akkor kezdtem gyanakodni, hogy valami van, mikor elsírtam magam szemöldök szedés közben. Rohadtul fájt! Epilálni neki se álltam.. Folyamatos (vagy időnként benyilaló)  alhasi görcs, amikor is rohansz a wc-re, mert tuti megjött, de persze nem. Ha a „szerencsés” többséghez tartozol, ilyenkor már előfordulhat, hogy émelyegsz, esetleg konkrét hányingered van, esetleg hánysz is. De ami tuti, az első trimeszter meghatározó tünete, hogy gyakorlatilag bármennyit alszol, folyamatosan fáradt vagy. Azt érzed, hogy bármikor, bárhol, bármilyen helyzetben el tudnál aludni és valószínűleg képes is lennél rá. [Én például egyszer a piros lámpánál állva majdnem elaludtam, míg vártam, hogy zöldre váltson..]

Azt mondja mindenki, hogy a 2.trimeszterre ez elmúlik és újra visszatér az energiád. ez tényleg így is lesz, de még odébb van �

Na de ott tartunk, hogy 2 csík. Dokihoz bejelentkezni még baromi korai, vagy ha be is jelentkezel, 4-5-6 hét múlvára kapsz időpontot. És itt jön a másik vezető tünet.

ROHADT LASSAN TELIK AZ IDŐ! Az első ultrahangig eltelik nem 1, de legalább másfél örökkévalóság. Aztán ez végigkísér majd a terhességen. Az időszámításod alapját az ultrahangok időpontjai fogják adni, ahhoz viszonyítva számolsz vissza. 4-6 hét rengeteg idő, főleg, mikor még csak abban a pár percben bizonyosodhatsz meg édes kis magzatod létezéséről, hiszen a mozgását még egy darabig nem érzed. (Igen, utána már könnyebb lesz kivárni azt a pár hetet. Nem sokkal, de könnyebb lesz.)

Sokat tud segíteni ilyenkor, ha beszerzel egy magzati szívhang figyelőt. Arra mondjuk figyelj, hogy ne csesztesd vele a babát naponta. Egyrészt tök felesleges, másrészt a babák nem nagyon szeretik, bőven elég heti egyszer rákeresni a kis lódobogás szívverésre. Esetleg vedd fel a mobilodra és időnként hallgasd meg. Pityeregj kicsit, mert végülis ez a világ legnagyobb csodája, aztán nyugodj meg.

Ja, igen. Sírás. Bármikor, bármin. Normális. ellentétben a hormonokkal, amik kikészítenek. Nyugi, a szoptatás alatt még durvább lesz :P

Figyelj a testedre! Ha azt érzed, hogy semmi erőd, ne erőltesd! Ilyen szempontból az első trimeszter a legfontosabb, hisz a legnagyobb fejlődést ekkor teszi meg a kisbabád, amihez a testedtől rengeteg energiára van szüksége. Nem csoda, hogy fáradt vagy! Pihenj, mikor úgy érzed!

És csak lazán! Életed legszebb időszaka kezdődik el! Nem biztos, hogy könnyű, de csodálatos időszak! �

Nem, nem arra gondolok, hogy, mint egy utazásnál/eseménynél, checklist alapján megtervezzük, hogy leendő gyermekünk egy..:

• barnahajú,
• zöld szemű,
• magas, vékony testalkatú,
• lány, aki
• kedves,
• okos,
• barátságos.

Nem. Nyilván nem így megy (bár ki tudja, ha az embernek sok pénze van, mit lehet megbuherálni..)

Tervezés alatt azt értem, hogy a leendő szülőpár „tudatosan rákészül” már a gyermek fogantatása, vagyis a „próbálkozás” előtt. (Bár erre van, aki azt mondja, hogy nem próbálkozni kell, hanem csinálni.. :D )

Vannak, akik már kislány korukban is azt felelték a „Mi leszel, ha nagy leszel?” kérdésre, hogy „Anyuka!”. (Én speciel a „Zs., te jó anyuka leszel?” kérdésre azt válaszoltam kislány koromban, hogy: „Nem, én B. Zs. vagyok!”)

Vannak, akik mire nagyok lettek, kezdték egyre jobban várni az anyaságot, vannak, akiknek „becsúszott”.

A legtöbb nő életében előjön az anyaság kérdése hol így, hol úgy.

Aki szeretne gyerek(ek)et, ha nem is tudatosan és gyakran, de gondolkodik, „milyen lesz, majd ha..”. Tervez. Álmodozik.

Aztán eljön az idő akár így, akár úgy, hogy időszerűvé válik a gyermekvállalás.

Viszonylag könnyű a dolguk, akiknél „véletlen becsúszott” (már ha véletlen, meg becsúszás tényleg létezik. ok-ok, én is így születtem, de mélyebbre ásva azért a szüleim is belátták, hogy se nem véletlen nem volt, se nem becsúszás :D) a baba.

Más tészta, mikor egy pár tudatosan készül a gyermekvállalásra, mikor a próbálkozás megkezdése előtt például:

• abbahagyják a dohányzást, alkoholfogyasztást,
• elkezdenek odafigyelni az étkezésükre,
• esetleg még terhesvitamint is szedni kezd a leendő anyuka,
• és természetesen rengeteg könyv foglalkozik a témával.

Ha még ennél is elszántabbak és alaposan körül akarják járni a témát, rengeteg lehetőségük van:

• termékenységi vizsgálatok,
• genetikai vizsgálatok,
• általános állapotfelmérés,

Nem egyszerű. Úgy gondolom, az ember minél jobban beleássa magát a dologba, annál nagyobb felelősségnek fogja megélni már a rákészülés időszakában, mindenesetre úgy gondolom, megnyugtatóbb úgy ráeszmélni a „kétcsíkra”/+jelre, hogy tudjuk, minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy jó helyre fészkelje be magát szerelmünk gyümölcse, mint azon aggódni, hogy az átdorbézolt hónapok vajon nyomot hagynak-e.

Csak tudatosan, skacok!:)

Zsófi vagyok, 30 éves, gyógypedagógus, 1 kisfiú anyukája.

Már a várandósságom elején rengeteg kérdésem volt, amire ijesztő volt, hogy nem tudtam a választ.

Nem tudtam, hogy mi vár rám, nem tudtam, milyen tüneteim lehetnek, nem tudtam, hogy ha nem csak a tipikus „terhestüneteim” vannak, azok attól még lehetnek tök normálisak. Aztán, ahogy múlt az idő, nem tudtam, milyen lesz a vajúdás, egyáltalán tudni fogom-e, hogy -EZ MÁR AZ-, mert hogy ugye ott vannak a jósló fájások.. Nem tudtam, mi vár rám a szülőszobán, milyen lesz a kitolás, meg úgy egyáltalán mi után mi következik. És akkor arról ne is beszéljünk, hogy a szoptatásról halván lila segédfogalmam nem volt. Egyszóval „tökbizonytalan” voltam mindenben.

Szerencsére nekem van egy barátnőm, aki, lévén 4 gyönyörű gyermek gyönyörű anyukája, elég sok mindent tud már azok közül a dolgok közül, amik engem foglalkoztattak mind terhesség, mind szülés, mind szoptatás témakörben.

De gondolom, nem mindenkinek van egy ilyen „szülésznő-pszichológus-gyógyszerész” barátnője, valamint, mivel ilyesmit az iskolában nem tanítanak (amúgy miért nem!? Ha tananyag lenne, legalább lenne fogalmunk, hogy milyen emlékek között keressünk, mert annyira csak megmaradt volna, mint a másodfokú egyenlet megoldóképlete..) arra gondoltam, hogy én leírom.

Leírom, mert nagyon sok minden, amit gondolunk, érzünk, az tök NORMÁLIS!

A félelmeink, az aggódásunk, a szorongás, ezek mind teljesen helyénvaló érzések a végtelen boldogság mellett és azt tapasztalom, hogy nem vagyunk őszinték. Mindenki csak a csodás részét mondja el, mindenki gyönyörű várandósság után egy élményszülésen hozta világra gyermekét, a szoptatás fájdalmai már a múlt homályába vesztek és ezek ismeretében az ember lánya hajlamos azt hinni, hogy el van romolva, hogy szaranya, mert fáj, és sajog és sír és fáradt -mit fáradt, kimerült-.

Szeretném, ha minden anyuka tudná, hogy EGY HŐS, amiért kihordta, világra hozta, és neveli a gyermekét. Hiszem, hogy minden anyuka a legjobb tudása szerint teszi mindezt.

Remélem, ezek a kis bejegyzések legalább néhányuknak adnak ha nem is új információt, de megerősítést, támogatást, egy jó szót, hogy még a legszarabb napokon is van remény, egy mosoly vagy egy kevésbé híg anyatejes kaki, mert megérdemlik!

Éljenek az ANYÁK!